A gyerekeimmel tudok igazán jókat veszekedni. Mert nálunk, otthon nem lehetett. Tulajdonképpen lehetett, csak igazam nem volt soha. Meg utána, sokáig nem beszéltek hozzám. Lelkileg egy kicsit terrorizáltak.
Ezért aztán leszoktam róla...mert féltem...utána mi lesz.
De a gyerekekkel...veszekedünk, néha ordítunk, mint az olaszok... aztán közelednek az álláspontok, van amikor nem...a lényeg, hogy negyed óra múlva már nem haragszunk, nem őrizgetünk sérelmeket, az egymás iránt érzett szeretetünk nem változik. Mert veszekedni...tudni kell.
A gyerekkoromat végigüvöltötte anyám... mi üvöltünk mindannyian, ha úgy esik. Olyan olaszosan, min ti.... bár én már menekülőre fogom inkább, egyszerűen nem bírom... Öregszem? :-)
VálaszTörlésEz érdekes téma. Tényleg tudni kell veszekedni!
VálaszTörlésÉn mindig benyeltem a sérelmeket, nem veszekedtem, s kicsit nehezteltem is a lányomra, amiért nem tud uralkodni magán. Aztán rá kellett jönnöm, hogy én voltam az, aki nem jól csinálta :( Most a gyerekemtől tanulok veszekedni :)
@Chanson: Nekem ez kimaradt, nálunk döntések voltak...amiket el kellett fogadnom.
VálaszTörlés@Katici: A "veszekedések" azért jók, mert semmi nem marad a szőnyeg alatt. Igen, gyakran a gyerekek tanítanak bennünket. :)
VálaszTörlésKatici, mintha én írtam volna a kommentedet...detto én is. Inkább hallgattam, sírtam egy sort olykor-olykor...pedig ez sokkal rosszabb, ha magába fojtja az ember...de nem tudtam változtatni rajta...már meg úgy is halok meg szerintem:)
VálaszTörlés