A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Versek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Versek. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. jún. 19.

A semmi kertje

"Az álom ujja játszik a húrokon halkan,
A régi hangszerek falán alszik a dallam.
Egy szótlan arcon a titkok mosolya ébred,
Egy árva lepke álma tán az egész élet." 
(részlet) Adamis Anna

www.biatorbagyifotoklub.hu

Ha

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van, összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jó barát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked, s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.
Kipling

Nem kellenek

Mondat, értelem nélkül,
Szavak, tartalom nélkül,
Jelek, jelentés nélkül,
Arcok, tekintet nélkül,
Nem kellenek.

Lépés, mozdulat nélkül,
Álom, oltalom nélkül,
Ima, áhítat nélkül,
Ember, emberség nélkül,
Nem kellenek.

Magány, reménység nélkül,
Falak, ablakok nélkül,
Igaz, valóság nélkül,
Való, igazság nélkül,
Nem kellenek.

Zene, felhangok nélkül,
Vonzás, szemérem nélkül,
Tested, szerelmed nélkül,
Élet, életed nélkül,
Nem kellenek.

És neked? 


Adamis Anna

2014. máj. 27.

Milyen szomorú lehetett, amikor írta...

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

József Attila 

Csak remélni merem, hogy amikor felolvasta valakinek, nem az volt a reakció, hogy ez nagyon jó, egyébként tényleg nagyon jó, hanem, megkérdezték tőle, "ember mi baj" ?

2014. máj. 24.

"Kár, hogy nem gondolsz többre."

Mikor az öregek kenyeret szelnek,
Rá még keresztet vetnek.
Nehéz kezük a morzsák után nyúl,
Szájuk halkan mormol.

Mikor a gyerekek kenyeret esznek,
Lekvárbajuszt is kennek.
Mohó szemük a péket csodálja,
Kenyeret hogy csinálja.

Mikor a magokat szórod a földbe,
Kár, hogy nem gondolsz többre.
Millió életnek küzdelmes útja
Érted is indul körbe.

Tüzes homlokú, nagy kemencékben
Neked sütik meg éjjel.
És ha megszeretsz, megosztom veled
Én is mindig szépen.

Adamis Anna

2014. máj. 16.

Törőcsik Mari...

"ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok."
Weöres Sándor




Mondjuk, rám nem jellemző, de mivel zuhog az eső, ez a vers motoszkál...

Ha reggel, mikor felébredek
kinn zuhog az eső,
Semmi kedvem sincs felkelni
azt hiszem ez érthető.

Ha borús felhők lógnak az égen
az ágyból kimászni kár,
De egész más, ha már korán reggel
mosolyog a napsugár
!
Bródy János


2014. máj. 2.

Barangolók

Gyöngy az idő, vándoroljunk,
Nincs szekerünk, bandukoljunk,
Lassu folyó ága mellett
Járjuk a halk fűzfa-berket. 

Este a láb gyönge, fáradt,
Lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
Száll a világ lepke-szárnyon.
Weöres Sándor 

zozyka.kepeslap.com

2014. ápr. 7.

W. Wordsworth

"Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messziről ered, 

és véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen,
és nem egészen védtelen." részlet

2014. márc. 24.

Csipke alatt csillog...



Zurrogó, zirregő
Szitakötő tánca
Csipkét ver a csengve
Csobogó forrása.
Zirren kéken, zölden,
Sásról sásra táncol,
Úgy veri a csipkét
Önnön árnyékából.
Reggeltől napestig
Egyvégtében járja,
De csak alkonyatkor
Látszik a munkája.


Akkor aztán pitypang,
Káka békalencse
S a csobogó forrás
Minden egy szem kincse.
Szitakötő szőtte
csipke alatt csillog,
S alábújik inni
Az esthajnalcsillag.

Kányádi Sándor

2014. márc. 19.

Mindenkiben van érdekes vonás...

 
Mindenkiben van érdekes vonás,
az ember sorsa bolygó-sors, de más,
mindegyik egy külön lét, önmaga,
s nincs bolygó, melyhez hasonlítana.

S ha valaki felnemtűnően élt,
s a felnemtűnéssel eltűnni vélt,
az éppen azáltal lett érdekes,
hogy mindenütt felnemtűnést keres.

Mindenkinek titkos világa van.
S van benne perc, mit élvez boldogan,
s van szörnyű óra is, melytől remeg,
de mindezt senki sem tudhatja meg.

És aki meghal, egyedül hal-e?
Az első hó is meghal ővele,
az első csókja, első harca - mind
magával viszi, ha az óra int.

Maradnak hidak, gépek, sok csodás
írói mű s festői alkotás.
Sokuknak sorsa: időt állani,
mégis elmegy, belőlük valami.

Zord törvény osztja vak parancsait,
nem emberek, világok halnak itt.
Az ember gyarló arca visszaint,
de róla mit tudunk lényeg szerint?

Nem titok testvér s jó barát nekünk?
Egyetlenünkből is mit ismerünk?
Apánkról is, kivel egy vér vagyunk,
mindent tudva, semmit sem tudhatunk.

Elmennek visszahozhatatlanul,
titkos világuk meg sosem újul.
S bennem mindig kiáltó szó riad
e visszahozhatatlanság miatt.

Jevgenyij Jevtusenko

(Áprily Lajos fordítása)
 

2012. szept. 13.

Szél

A napot látjuk... az esőt, a hópihéket látjuk... a szelet csak érezzük.

Eduard Mörike: Dal a szélről
 
Szeleburdi, susogó szél!
Ott és itt!
a hazádról mesél!

Gyermekem! Időn és tereken
járjuk a végtelent,
szállunk a világon át,
tűrjük a kérdések hadát,
hol torpanunk meg, mely tengernél,
vashídnál,
vagy akár az ég csengő hadánál,
de nem tudják meg soha!
Ki tudja azt megmondani!
-Tovább! Föl ne tartson senki!
Jönnek utánunk bátyjaink,
tőlük kérdezd, ők társaink!De nincs megállás, nyugalom!
Időzés távoli tájakon!
Tudja valaki hol a szerelem hona?
Fürge gyermek, a Szerelemszél,
gyors és eleven,
sose nyugszik, nem szól, nem beszél,
csak átrohan szenvtelen a szíveken.
De nekünk is rohannunk kell, tovább, tovább,
erdőkön és mezőkön át,
Köszönjük világ minden kincsedet,
áldott gyermekem, ég veled!

2012. szept. 12.

Künn a sárgára pörkölt nyári kertben



Künn a sárgára pörkölt nyári kertben
a nap tűzzáporától összeverten
haldoklanak a sápadt rózsafák. 

Sóhajtva várjuk mind az éjszakát.

Az elsötétített szobába bent
jár a varrógép... Tikkadt, tompa csend.
Az ablakokban kókadó virág,
az üvegen szivárvány-karikák.

Ebédutáni részeg nyugalom:
csupán az óra kattog a falon,
s a piros csíkos függönyökön által
beárad a nap tompított tüze,
s egybeolvad a lágy félhomállyal.

De folyosónk oly hűvös és üde,
akár a mély, sötétlő pince lenn.
A ház emészt pihenve, nesztelen,
öreganyó a zöld zsöllyébe dűl,
könyvet, kötést hamar a sutba dob,
pillája csuklik és elszenderül.

Dongók zümmögnek néki altatót.

Az asztalon ott a feketekávé.
Egypár kenyérhéj, pár borosüveg,
friss körték, dinnyék, hamvasbélüek,
s egy régi pápaszem. Öreganyáé.

Kutyánk nyelvelve a márványra dőlt.
Csönd.

A légyfogóink hangosan zenélnek.
Néhány ügyetlen légy mindjárt becseppen
s bután evickél a csípős ecetben.

A konyhában sugárzó rézedények,
színes papírcsipkék és álmos élet,
nagy serpenyők, fényes mozsártörők,
a jég között mázas tejesköcsög.

Két óra. Már nem mozdul semmisem.
Minden pihen.

Kosztolányi Dezső

2012. aug. 31.

Lélekemelő

 HAJNALI RÉSZEGSÉG 


Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
  lélegzőlelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.


Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóvalobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn búcsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejútnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi Dezső

Mert ma megértettem...

"Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam."  Kosztolányi Dezső

2012. aug. 27.




Mert ágyból kelve,
kábán keresne, 
papucsot, 
kávét, 
fürdőt...
Fürdőből kijöve, 
az ablakon kinézne, 
napot látna, 
és felhőt...
Az utcára kiérve,
egy dallamot keresne,
s táncra hívná
a bolondos szellőt...

2012. júl. 21.

Idővel...

"Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Már munkába jársz,"olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod...
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kis cipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád." Moretti Gemma

2012. júl. 12.

Ki szab irányt utaimnak?


"Hosszú az élet.
Mindig úton vagyok valahová.

Néha egyedül vagyok,
néha olyan társakkal,
akiket nem kedvelek.
Néha a barátaimmal együtt járom az utat.
Ezek a legszebbek.

Néha félelmetes az út,
mintha kísérteties erdőben járnánk.
Máskor az örömök útját járom,
amely vidám, mint a tavaszi erdő.

Ki szab irányt útjaimnak?
Ki tette hosszú úthoz
Hasonlatossá az életet?"
Josef Osterwalder (részlet)

2012. júl. 9.

Nagy László: A jegesmedve



Bundás halász áll a jégen,
talpas, tenyeres.
Se hálója, se varsája,
mégis halra les.

Ladik nélkül megy a vízre,
hullámokra dől,
gumiruha nélkül bátran
víz alá merül.

Tátogató ezüsthalak
seregébe csap,
a víz csattan, nyelve csetten,
nyeli a halat.

Jégországban jég a háza,
jég az ablaka,
párát fújó fehér kályha
a mackó maga.

Karmos mancsát hasra téve
ott elszundikál,
s morgolódik, hogyha kívül
jajgat a sirály.

2012. jún. 22.

S mind ember...







" Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és a nők a nők- szabadok, kedvesek
s mind ember, mert ez egyre kevesebb... "
József Attila

Újra

Tegnap az Eset nem jött be. Egyszerűen nem jött be. Igaz az Esetnével beüzente, hogy kicsit késik. A kicsitből egész nap lett, és akkor már ...