Önéletrajzhoz fénykép

Sziszi hozta a hírt, megüresedett egy munkakör. Önéletrajz kell, de nem akármilyen, hanem modern, puccos. Geri éppen az utolsó fenyegető telefont kapta...bár akkor még nem tudtuk, hogy az utolsó. Semmi kedvem nem volt az egészhez, mert akkor éppen utáltam az egész rothadt, gusztustalan önzéstől bűzlő világot. Mert akkor ezt éreztem. Dödi és Sziszi kezdték megalkotni. Kérdések, mit, mikor, mettől, és meddig. Számít ez? Mikor születtem. Számít ez? Nagy nehezen elkészült, szerkesztés, aztán újból szerkesztés. Kiderült fénykép is kell! Fénykép!!! Rólam!!! Na, akkor biztos nem vesznek fel. Minden fényképen úgy nézek ki, mint Shrekné. Nem rakunk fel fényképet. De kell! Ültem a lépcső közepe közepe táján, bő piros nadrág, fehér trikó, hajam szanaszét. Felkaptam egy csatot, tűzködtem a kilógó hajszálakat. Akkor rajta. Először Dödi csattogtatott. Megnéztük...szörnyű. Vihorászás, hangzavar. Geri próbálkozott. Újabb vihorászás, látva az eredményt. Bevadultam, fejemet balra fordítva hülyén belevigyorogtam a mobilba, szememet kimeresztettem. Megnézték. Döbbent csönd. Ez jó lett. Mire Dödi közölte, hogy egy igazolványképen nem mosolygunk!!! Kit érdekel? Én mosolygok, s ha ezért nem vesznek fel, hát nem vesznek fel. Így készült el életem első jó, "hivatalos" képe.