Reggel legyalogoltam Sz-hez, mert Dádikát Tanácsadásra kellett vinni, és Sz. még nem emelhet. Mindenre gondoltam, csak a 4 emeletre nem. Lemenni a tárolóba, kihozni a babakocsit. Otthagyni. Felmenni Dádiért, ráadni a kabátot, cipőt, amíg mi öltözködtünk, megtalálta a kaputelefont, (hála annak aki feltalálta). Lecuccoltuk, be a babakocsiba, irány a doki.
Dádiról egyszerűen nem tudok írni. Nincs rá szavam. Mert aranyos, de ez a szó nem igazán tudja leírni azt, hogy milyen. Egy tünemény, egy csoda, de még ez is kevés.
Doki után vissza, ugyanez. Erőnlétem az nincs. Tegyük hozzá nem nagyon kellett eddig lépcsőznöm. Dádi 12 kg. Fél emeletenként leraktam, amin eléggé csodálkozott, aztán fél emeletet gyalog feljött, de elunta. Meg akartam fordítani, de akkor már annyira nem értette, hogy mi a manót csinálok, hogy le akart ülni. Fogalmam sincs, hogyan de felértünk. Hörögtem. Le, vissza, berakni a tárolóba a babakocsit. Aztán fel. Nem irigylem Sz-t, de azt mondja, ő már megszokta. Mire felértem, Dádi már elégedetten mutogatta az autóját.
Mert úgyis mozgásban voltam, elsétáltam a könyvtárba is. Most van könyvem! Mert normális filmeket mostanában nem igazán találok.
Sütike egész nap szunyókál. Férfipárti. Csak I-nek, és D-nek hízeleg. Csak akkor vesz komolyan, ha éhes, akkor is csak addig, amíg oda nem adom neki az ételt.
Vacsorára babfőzeléket készítek, kolbásszal. Főzeléket I. nem tud.
Holnap már megyek dolgozni. :( R-val annyira ellenségesek. Elszomorít.
Ez meg egyenesen szörnyű: " Kijev lángokban, eldurvult az ukrán válság "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése