Sorsunk...

Szepes Mária egyik könyvében olvastam ezt a gyönyörű történetet. Egy nőt, akinek a háborúban nem volt előnyös a származása, beköltöztettek egy bizonyos ellenőrzött házba. Délután kihirdették, hogy mindenki maradjon a számára kijelölt helyen, és várjon a gyülekezési jelre. Akár én is lehettem volna, mert roppant fegyelmezett tudok lenni...(ez már megint milyen szó, hogy roppant)...várakozott, közben nagy hangzavar, zörgés, csörgés, ő csak várt. Estébe hajlott már az idő, mikor csend lett. Nagyon nagy csend. Ő még mindig várt. Végül, már nem bírta tovább, kimerészkedett, körülnézett, és ... sehol senki. Mindenkit elvittek. Őt nem. Így kellett lennie. Ez volt a sorsa. Ki tudja, miért?